Hermanovszki Szilvia, Kulcsár György: A konfliktushelyzetekről általában

Minden konfliktushelyzet más és más: akadhat némi hasonlóság és rengeteg különbség, eltérés. Viszont amiben minden konfliktushelyzet megegyezik, az az, hogy legalább két résztvevője van és mind a két résztvevője hibázik.

Alapvetően két csoportra oszthatjuk a konfliktushelyzetek megoldására tett kísérleteinket: vannak hibás konfliktuskezelési stratégiáink és „pozitív/győztes-győztes” konfliktuskezelési stratégiáink. A konfliktuskezelésünk végére három különböző eredményre juthatunk, így a megoldási technikáink alapján kialakulhatnak „győztes-vesztes”, „vesztes-vesztes” és „győztes-győztes” helyzetek.

Hibás konfliktuskezelési stratégiáink közül a leggyakrabban használt a „szőnyeg alá söprés”, amellyel „győztes-vesztes” helyzetet alakítunk ki. Ebben az esetben egyszerűen nem veszünk tudomást a konfliktusról. A napjainkban tapasztalható durva iskolai verekedéseknek egy része - melyeket még telefonra is felvesznek a diákok, majd a facebook-on hencegnek vele - a „szőnyeg alá söpréshez” vezethetők vissza. Hiszen ilyen normaszegések nem történhetnek meg egy odafigyelő közösségben, ahol a pedagógiai munka alapját a következetes nevelés adja. De megtörténhetnek akkor, ha fáradt, elcsigázott vagyok és bár a saját szememmel látom az agressziót, esetleg csak sejtem, hogy valami komoly atrocitás történt, de mégsem teszek semmit, elfordulok, szemet hunyok, eloldalgok. Ezzel a magtartásommal hozzájárulok a konfliktus elmélyüléséhez, krónikussá válásához. Lehet, hogy kezdetben csak két gyerek között volt konfliktus, mivel azonban nem történt konfliktuskezelés, így azt tapasztalják meg a gyerekek, hogy ezek szerint ebben az iskolában szabad verekedni. A jövő héten már újabb agresszivitás fog történni, újabb és újabb résztvevőkkel, végül már az akár az egész iskola verekedős felvételeket fog készíteni, de minimum a közösségi oldalakon lájkoni és kommentelni. Így a helyzet kezelhetetlenné vált, és a konfliktusból KO-val került ki az agresszor, ő lesz a győztes, a megvert gyerek és a szemet hunyó pedagógus pedig a vesztes.

Gyakran alkalmazott konfliktuskezelési stratégiánk az „igazságszolgáltatás”, amely szintén „győztes-vesztes” helyzetet hoz létre. Ilyenkor pedagógusként az igazság bajnokává válok, keresem a bűnöst, aki a konfliktust kirobbantotta: „Ki kezdte a verekedést?” Ha sikerrel jártam a nyomozásban és megvan a bűnös, akkor ismét lett egy győztesem és egy vesztesem a konfliktusból. Tulajdonképpen olyan helyzetet alakítottam ki, amelybe nemcsak be van építve az újabb konfliktus, hanem még lehetőséget is teremtettem annak elmélyülésére. A vesztes fél meg akarja majd torolni a győztesen a fájdalmát, szégyenét, dühét stb. Ezzel nem előztem meg az újabb konfliktus kialakulását. Ráadásul az „igazságszolgáltatás” további indulatokat szül az igazságot szolgáltató iránt is.

Pedagógusként erős kényszert érzünk, hogy megtudjuk kitől indult a konfliktus. Felesleges időtöltés. Nem kell megkeresnem a bűnöst, hiszen minden résztvevőt egyenlő felelősség terhel a konfliktus kialakulásában. Az sokkal fontosabb és érdekesebb, hogy mi az oka, mit szerettek volna elérni, amiben a másik megakadályozta. Egyrészt hamarabb megtudjuk, másrészt segíthet bennünket a konfliktus kezelésében.

Szintén, a szocializáció során mélyen belénk ivódott konfliktuskezelési stratégia a „döntőbíráskodás”. Legyen szó két óvodás vitájáról egy piros mozdony felett, vagy a korábban verekedésbe keveredett felek összebékítéséről, gyakran önkéntelenül is ehhez a stratégiához nyúlunk. Mi találjuk ki a gyerekek helyett, mi történjen, készen adjuk a helyzet megoldását, és nem vagyunk rá igazán kíváncsiak mennyire megfelelő ez a számukra. Csak szeretnénk gyorsan megszabadulni a konfliktus szülte feszültségtől, „pontot tenni” az ügy végére. Sajnos ezzel a megoldással leggyakrabban éppen a kívánt célt nem sikerül elérnünk: egyik gyermeknek sem megfelelő igazán a megoldás, amit rájuk erőltettünk – tegyük azt bármilyen finoman és tapintatosan is. Összebékülés helyett frusztráltabbak lesznek, elégedettség helyett elégedetlenek. Ez nem más, mint egy „vesztes-vesztes” helyzet, ahol a frusztráció keltette harag egy része a pedagógus ellen irányul majd, hiszen ő „erőltette” a konfliktus résztvevőire a megoldást. A harag másik része pedig majd a konfliktusban ellenérdekelt társra irányul, amely a konfliktus kiújulásához vezet, miközben a gyerekek bizalma lassan a pedagógusban is megrendül.

A „kompromisszumra” a hétköznapokban úgy tekintünk, mint a konfliktusok megoldásának szinte egyetlen elfogadható módja. Beszélünk jó és rossz kompromisszumról, de nem legyenek illúzióink. Egy olyan megoldás, amelyben mindkét fél enged az általa jogosnak tartott igényéből, nem lehet tartós. A kompromisszum „vesztes-vesztes” helyzetet eredményez, így bele van kódolva a konfliktus kiújulásának lehetősége. A felek, amint lehetőségük adódik rá, megpróbálnak majd kedvezőbb helyzetbe kerülni. Az, hogy a konfliktus minden résztvevője a veszteség, legyőzöttség érzésével zárta a konfliktuskezelést ismét csak a frusztráció forrásává válik. Bár sokszor igazán kézenfekvő a gyerekeket kompromisszumkötésre sarkallni, ne várjunk tőle tartós megoldást. A kompromisszum fenntartásában igazán egyik fél sem lesz érdekelt.

Jogosan merül fel a kérdés: akkor hát hogyan kezeljük a konfliktushelyzeteket? A probléma magában hordja a megoldását: csak tegyük nagyjából az ellenkezőjét annak, amit szoktunk!

Első szabály: Sohasem nézhetsz félre! Persze, ehhez azt is tudnunk kell, melyek azok az alapvető keretek, amelyekhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell, és amelyekhez minden kollégánk ragaszkodni fog. Nem lehet túl sok ezekből a szabályokból, hiszen ötnél többet már nem mindenki képes egyszerre észben tartani. Ha sikerült lefektetnünk az alapvető szabályainkat, sokkal könnyebb lesz következetesnek lennünk, és elkerülnünk a szőnyeg alá söprést, hiszen egyértelmű lesz, mely ügyekkel kell mindenképpen foglalkoznunk.

Második szabály: Ne keresd a hibást! Azt ajánlanánk, inkább keresd a megoldást, lehetőleg a konfliktusban résztvevő gyerekkel együtt. A gyerekek a konfliktus során frusztrálódnak, sérülnek, dühösek lesznek. Fontos, hogy tudják minden érzés, ami bennük keletkezik jogos, a bosszú viszont nem szolgálja a konfliktus megoldását, ezért nem a bűnöst keressük és igazságot szolgáltatunk, hanem elégtételt, méghozzá a konfliktusban résztvevő minden félnek. Olyan megoldást kell találnia a gyerekeknek és nem nekünk, amely mindnyájuknál hozzájárul a konfliktus okozta feszültségek oldódásához. Sokszor teljesen elegendő a saját felelősségük elismerése és egy őszinte bocsánatkérés ahhoz, hogy a konfliktus kisebb eséllyel ismétlődjön!

Harmadik szabály: Ne te mondd meg, mi legyen! Minden kívülről jött megoldást, legyen az bármilyen bölcs és igazságos, a gyerekek hajalmosak kényszerként, igazságtalanságként megélni. Ha rá tudunk jönni, mi volt a konfliktus mögöttes mozgatórugója, hozzá tudjuk segíteni a gyerekeket, hogy maguk találjanak megoldásokat a saját problémáikra. Ezáltal nemcsak a konfliktus oldódik meg, hanem a gyermekek kompetencia érzése, kontroll érzése is növekszik, a pedagógusba vetett bizalommal együtt! Szerencsére általában nem is olyan nehéz rájönni a konfliktus valós hátterére: elég egy kicsit beszélgetnünk a gyerekekkel és maguk árulják el nekünk.

A legtöbbször a következő három nagy csoport valamelyikét találjuk a konfliktusok hátterében: Érdekalapú a konfliktus, ha a résztvevő felek jogos, vagy annak vélt érdekeik érvényesítése közben kerülnek szembe egymással. Szükségletalapú konfliktusról beszélünk, amikor a gyermekek valamely jogos szükségletük kielégítése közben kerülnek szembe egymással. A harmadik eset a pozicionális konfliktus, amikor a felek valamilyen rangsorban történő versengés során kerülnek szembe egymással, és „küzdelmük” célja a ranglétra magasabb fokának elfoglalása. Az első két esetben általában a konfliktus feloldható, ha sikerül a gyerekek figyelmét ráirányítani a konfliktus mögött meghúzódó sokszor nagyon eltérő érdekükre, illetve szükségletükre. Ha a piros mozdonyon birtoklásáért folyik a vita a megoldás felé vezető úton azt tanácsos tisztáznunk, hogy miért olyan fontos annak a játéknak a megszerzése. Ha az egyik gyerek a játékkockákat szeretné elszállítani, mert építkezőset játszik, a másiknak pedig a kalauzos játékához lenne szüksége a mozdonyra, a konfliktus könnyen feloldható: Olyan megoldást kell közösen keresniük, hogy mindketten játszani tudják a saját játékukat, ilyenkor a mozdony birtoklása másodlagossá válik. Persze, ha a mozdony birtoklása egyfajta státuszszimbólum az adott közösségben, akkor már nem érdekalapú konfliktusról, hanem kőkemény pozícióharcról van szó, amely nem oldható fel ilyen módon.

Szükségletalapú a konfliktus például, amikor a gyermekek fokozott figyelem és kötődés iránti szükséglete jelentkezik. Ilyenkor a felnőtt figyelmét igyekszik felhívni a normaszegő magatartásával, miközben sérül a pedagógus biztonság és kiszámíthatóság iránti szükséglete. Mindketten frusztrálódnak, amely a konfliktust elmélyítő feszültség növekedéséhez vezet. A konfliktus feloldása felé akkor tesszük meg a megfelelő lépéseket, ha tudunk a gyermekkel együtt olyan, mindkettőnknek megfelelő megoldást találni, amelyben az ő figyelem iránti szükséglete is kielégül, de a mi biztonság és kiszámíthatóság iránti szükségletünk se sérül. Meg kell találnunk a módját, hogy több elismerést adjunk a gyermeknek, cserébe pedig azt kell kérnünk tőle, hogy normakövetőbb módon viselkedjen a jelenlétünkben. Ez egy jó üzlet, melyben mindkét fél nyertesnek érezheti magát.

A pozícióharcoknál nincs közös pont. Illetve van, de éppen ez a konfliktus oka: mindkét fél magasabb státuszra törekszik az adott közösség hierarchiáján belül. Ilyenkor megoldást a versengés, rivalizálás módjának megváltoztatása jelentheti. Nem kell feltétlenül ökölharcban eldönteni a gyerekeknek, ki érdemel nagyobb figyelmet az adott közösségben. Meg kell tanítanunk a gyerekeket a konfliktusok önálló, agressziómentes konfliktuskezelésre, amelyben senki sem szenved se fizikai, se érzelmi sérüléseket.

Összességében nem lehet reális célunk a konfliktusok megszüntetése. Az összeütközések az élet természetes velejárói. Inkább arra kell törekednünk, hogy mi magunk is megtanuljuk, és saját példánkon keresztül megtanítsuk a gyerekeknek is, hogyan kezeljék külső beavatkozás nélkül a konfliktusaikat úgy, hogy közben senki sem szerez sérüléseket.

(Hermanovszki Szilvia, Kulcsár György 2012. május)